Október 3-ra volt időpontom a csodálatos, minden elváltozás lényegét megmutató, hiperszuper spektroszkópiás MR-vizsgálatra. Ettől váruk a csodát, a nagy diagnózist, eddigi hiábavalónak tűnő várakozásunk beérését.
50 percig tartott a vizsgálat. Egészen jól szórakoztam egy darabig. Az MR bizarr, kerregő-kattogó-sípoló hangja mögé bizonyos cselekvéseket képzeltem, ezzel ütöttem el az időt. Volt borospalack-nyitás, hajókürt, fűrész, kalapács és még sok egyéb különleges hangeffekt. Akkor estem csak kicsit pánikba, amikor azt hallucináltam, hogy éppen egy fúróval közelítenek a koponyám felé. Rájöttem, hogy ez egy hülye játék, nem feltétlenül kéne tesztelnem a képzelőerőmet, mert könnyen pánikba eshetek. Szerencsére gyorsan megnyugtattam magam és befejeztem a hangjátékot.
Az MR-vizsgálat után csütörtökre (október 6.) volt időpontom kontrollra.
Álmatlan éjjel után remegő lábakkal, verejtéktől nyirkosan, hányingerrel küzdve érkeztem a kórházba. Eljött a nagy nap. Ma kíméletlenül beletolják az arcomba, hogy mi az, ami az agyamba fészkelte magát. Gyulladás vagy daganat - ez volt a két opció, természetesen ezek további 347 variációjával együtt.
Szerintem sosem voltam még ilyen sokkos állapotban. Nem tudtam eldönteni, hogy fosni fogok vagy hányni.
Szólítottak.
Alap szédelgésemen kívül a rosszulléttől tántorogva ültem le a professzorral szemben lévő székre, természetesen a szüleim is bekísértek (hasonlóan kedvező állapotban).
Nem sokat javított a helyzeten, hogy az MR-lelet még nem készült el, így várnunk kellett. A professzor telefonon konzultált a radiológussal, hogy mit lát a felvételen. Ez idő alatt én tizenhétszer haltam meg és születtem újjá, csak mindig egy kicsit szarabb formátumomban.
A professzor iszonyatos higgadtsággal, természetességgel és egyszerűséggel közölte, hogy nem daganatnak tűnik, hanem demyelinizációra utalnak a jelek. Tehát nem idegsebészeti az ügy, ő ennyit tudott tenni, fáradjunk vissza az SM-specialista doktornőhöz. Én itt teljesen elvesztettem magam, nem is rémlik igazán, mi történt, abszolút nem voltam képben. Olyan hirtelen lerázás volt, hogy én ott képtelen voltam normális emberi reakcióra. Egy "jó, megkeressük, köszönjük, viszlát" mondatféle elhagyta a számat, és ennyi. Nem kérdeztem, csak elköszöntem és kitántorogtam. Pedig azért lehettek volna kérdéseim. Például mi a nyavalya az a demyelinizáció? Ezek a kérdések persze percekkel később már jobban izgattak, ezért kénytelen voltam Google barátunkat segítségül hívni, amíg vártunk a doktornőre. Az összes találat sclerosis multiplexre utalt. Fasza, pont egy hete vetettük el, most meg megint itt tartunk (időutazás 2.0).
Szerencsére a doktornő hamar tudomást szerzett róla, hogy nagy visszatérőként ismét őt keressük, és hihetetlen gyorsasággal jött és intézkedett. Hihetetlenül hálás vagyok, hogy hozzá kerültem, kiváló szakember és rendkívül emberséges, barátságos, iszonyatos nagy szerencsém volt vele.
Mondta, hogy be kell feküdnöm további vizsgálatokra, de ennek az a feltétele, hogy még a mai nap folyamán le kell vennie egy adag agyvizet.
Na, hát én eddig is úgy közlekedtem, mint egy részeg, de amikor ez a mondat elhangzott séta közben, én konkrétan úgy nekipattantam a falnak, mint egy túltáplált bogár éjjel a lámpának.
Intéztük az ágyat, lepakoltam. Ja, cuccom persze egy szál se, én csak kontrollra jöttem - na persze. Szülők hazamentek a cuccokért, én meg ott várakoztam egyedül. Mondanám, hogy nyugodtan, de nem. Úgy rángatóztam, mint akinek epilepsziás rohama van. Nem baj, itt epilepsziásokkal is foglalkoznak, helyben vagyok.
Közben szóba elegyedtem egy sorstársammal abban bízva, hogy megnyugtat, a lumbálás nem olyan vészes dolog. A terv jó lett volna, de alanyunk kegyetlenül őszinte volt, és mondta, hogy nyugodtan készüljek szar dologra, mert valóban az lesz. Csodás.
Közben áthelyeztek egy 4 ágyas szobába. Eltelt pár perc, megérkezett a doktornő, és mintha a világ legtermészetesebb és legegyszerűbb dolga lenne (neki biztosan az), előkapta a kis eszközöket és kérte, hogy üljek le a székre előrehajolva. Oké, ennek a fele sem tréfa. Elmeséltem neki aggályaimat és beismertem, hogy a vizsgálat gondolatától is az ájulás kerülget. Nagyon megértő és türelmes volt, hihetetlen nyugalommal viselte a hisztit, amit ott levágtam. A vizsgálat szerintem kb. 10 percig tartott, ebből 8 és fél perc a hisztériám és az azzal kapcsolatos problémák elhárításával telt. Rájöttem, hogy mennyire szarul nézhet ki kívülről, hogy 28 évesen ekkora patáliát csapok egy vizsgálat miatt, ezért vettem egy mély levegőt és mondtam, hogy csináljuk.
Nem mondom, hogy jól esett, de abszolút nem fájt a vizsgálat. Enyhe kellemetlen nyomást éreztem a gerincemben és a bal combomban, de semmi durva. Már akkor röhögtem magamon, amikor még bennem volt a tű. Ha tudom, hogy ez ilyen, nem nyitom ki a pofám. Na de utólag könnyű. :)
Lefektettek az ágyra. 12 óra szigorú fekvés. Lenne az előírás. Még a fejet sem szabad ilyenkor felemelni. Ehhez képest 2 órával a lumbálás után közölték, hogy átköltöztetnek egy 2 ágyas szobába. Naivan megkérdeztem, hogy áttolnak ágyastul?
Nem, legyek kedves átsétálni. Oké, én megtettem, akkor nem is volt baj, semmit nem éreztem. Nem tudom, hogy ez a kis séta volt a kritikus pont, vagy egyébként is így történt volna, de én a lumbálás után 4 napig nem bírtam kikelni az ágyból a fejfájás miatt. Enni is az ágyban, hason fekve ettem. Egyedül wc-re mentem ki, azt is futva, hogy minél kevesebb időt kelljen függőlegesben töltenem.
Rémes volt, ez volt a legrosszabb az egészben. De túléltem, bár néha voltak kételyeim. :)
A lapomra diagnózisként SM-gyanú került egy szép kérdőjellel, a terápia pedig intravénás szteroidból állt. Ettől sokkal jobban lettem, a szédülés sokat enyhült, a koordinációs képességeim is javultak. Közben orvostanhallgatók tananyaga és kutatási alanya is lettem. Legalább másnak is van haszna abból, hogy itt vagyok és nem a GDP-t termelem szorgosan a munkahelyemen.
A szteroid jó cucc egyébként. Az egy hónap alatt kemény, gondos munkával, azaz hányással és nem evéssel ledobott 6 kiló úgy pattant vissza habtestemre az egy hetes kúra alatt, mintha az az egy hónap meg se történt volna. Szegény anyám, egy hónapig nem ettem otthon semmi értelmeset (1-1 keksz, esetleg gyümölcs), erre bekerülök a kórházba és azt látja, hogy úgy zabálom két pofára a finomnak kevésbé nevezhető finomfőzeléket, mint valami mennyei mannát. Ha lett volna a kórteremben függöny az ablakon, én azt is lelegeltem volna. Szerencsére nem volt.
