Kálváriám 2016.09.02-án egy csodás pénteki napon kezdődött, munkából hazafelé menet éles bal halánték felől induló fejfájással. Másnapra elzsibbadt az ajkam bal oldala (és én ezen még röhögtem is), de fejfájósan folytattam a kis életem, suliba mentem, takarítottam (már ennek gyanúsnak kellett volna lennie!). Vasárnap úgy keltem, mintha egy úthenger vonult volna át rajtam, a szememet kinyitva azt se tudtam, hol vagyok. Iszonyatos fejfájás, minden mozdulatomat olyan érzés kísérte, mintha meglöknék hirtelen a fejemet. Még egy istenes másnap sem ilyen kegyetlen, komolyan.
Kivánszorogva a fürdőbe konstatáltam, hogy már nemcsak az ajkam, hanem az arcom fele is érzéketlenné vált. Mint amikor a fogorvos beszúrja az érzéstelenítőt, és nyomogatod a szádat meg az arcodat, mert különös érzés, mintha nem hozzád tartozna és gumiból lenne (vagy ez csak az én perverzióm a fogorvosnál?). Na nem gond, ekkor még mindig elhitettem magammal, hogy ez normális és természetesen el fog múlni. Délutánra kezdtem érezni, hogy nem feltétlenül normális a hozzáállásom.

Ja, mert hogy azt tudni kell rólam, hogy amióta egészségügyi dolgokat tanulok, azóta erősen hipochonder lettem, de ez erős pozitivitással és optimizmussal társul, ezért képes vagyok igen kockázatos dolgokat diagnosztizálni magamon „Majd elmúlik!” felkiáltással. Szóval általában van egy baljóslatú tippem, hogy mi okozhatja a problémáimat, de nem megyek vele orvoshoz. Valószínűleg (remélem) nem gondolom sosem komolyan a diagnózist.

Szóval visszakanyarodva a történésekhez: Vasárnap délután befáradtunk az esztergomi sürgősségi osztályra, ahol egy jól irányzott, gluteusba adott Voltaren-injekcióval enyhítettek a fájdalmaimon, hétfőn CT és neurológia volt projekten. A kontrasztanyag nélküli CT-n semmi látszott, de azért szeptember 14-re MR-vizsgálatra küldtek.

Hétfőn visszamentem Pestre, gondoltam, ha leesik a fejem (majd elmúlik), én akkor is megyek másnap dolgozni. Kedd hajnalban arra ébredtem, mintha tehervonat száguldott volna át a fejemen, a tünetek ugyanazok voltak, kiegészítve egy kis hőemelkedéssel (37,6).
Tudni kell rólam, hogy nem vagyok lázas típus, ezért enyhe hőemelkedésnél én már képes vagyok lila elefántokat látni, szóval nem teljesen voltam képben, de összeszedtem a kis holmimat, hívtam taxit és bementem a Honvéd kórházba, ahol személyesen dr. Zacher Gábor b#szott le, hogy fejfájás és láz esetén miért nem veszek be láz- és fájdalomcsillapítót, hiszen ők is csak ezt tudják velem tenni. Kaptam Neodolpasse infúziót, ami annyira jótékony hatással volt rám, hogy ott helyben kineveztem a legjobb barátomnak. Kézenfogva közlekedtünk, még a mosdóba is elkísért. :) Nem akarok belemenni a részletekbe, mert 15 órát küzdöttem a sürgősségi osztályon - mondjuk úgy, hogy voltak jó és kevésbé jó pillanataim. A jó pillanatok közé sorolandó, amikor újabb adag fájdalomcsillapítót kaptam, miután úgy bőgtem a fájdalomtól, mint egy kislány. A lényeg az, hogy megvizsgáltak, készült nyaki röntgen, voltam szemészeten is, de semmi olyat nem találtak, ami indokolná egyrészt a tüneteimet, másrészt a kórházi ellátásomat. Hazajöttem Esztergomba, hogy felügyelet alatt legyek (parental control).

Szerencsére szerdára sokat enyhült a fejfájásom, csütörtökre meg is szűnt teljesen. A többi tünet maradt vagy átalakult. A mozgásra szédülés állandó bizonytalanságérzetté alakult, azóta is balra tartva sétálok, de már kezdem megszokni és induláskor mindig beütemezem, hogy két előre tartó lépés után egy balra lépéssel is számolni kell. Részegen szebben közlekedek.

Csütörtökön elmentünk fülészetre, hátha valami arcüreg- vagy fülgyulladás áll a dolog hátterében. Hát nem.
Pénteken úgy döntöttem, tesztelem magam. Már nagyon untam magam itthon, szerettem volna hétfőtől dolgozni, egy kis arczsibbadás és szédülés nem okozhat gondot. A teszt arról szólt, hogy ha sikerül végigülnöm szombaton a sulit és utána el tudok menni az osztálytalálkozóra, akkor munkára alkalmasnak ítélem magam és vasárnap visszamegyek Pestre. Ezen fellelkesülve elmentem suliba. Végigkínlódtam a napot, de legalább tájékozódhattam a manuálterapeuta-gyógytornász tanáromtól, hogy a nyaki csigolyáimon lévő enyhe eltérés és pici meszesedés okozhat-e ilyen panaszokat. Szerinte nem, nem lettem sokkal nyugodtabb és okosabb.
Közben újabb érdekes tünet jelentkezett: mintha beszéd közben felmenne a levegő az orromba (ivás közben a víz is), a hangom is megváltozott, mintha beteg lennék. Reménykedtem, hogy ez valami vírus jele, és most jön ki rajtam az, ami ezt az egészet okozza. Kikúrálom magam egy kis teával, pálinkával, gyömbérrel, aztán mehet minden a megszokott rend szerint.
Kis pihenés után elmentem az osztálytalálkozóra is, ami egész jó kezdés után csúnya véget ért, ugyanis a vacsora rókavadászatba fulladt. Gratuláltam magamnak, hogy a jól felépített kis tervemet egy gyomorrontással sikerült elkapálnom. Keddig több alkalommal is spontán rókaüldözésen vettem részt, éhgyomorra, kaja közben, kaja után, víztől, teától – bármitől, bármikor. Alig ettem, kissé legyengültem, maradtam Esztergomban.

Semmi érdemleges nem történt szeptember 14-ig, amikor is egyrészt már nem hánytam :), másrészt eljött az MR-vizsgálat napja. Hülye egy szerkezet, elég ijesztő hangja van. A koponyavizsgálaton felül „némi” ráfizetéssel a nyaki gerinc szakaszt is megnézték. A CD-t helyben megkaptam, a leleteket és orvosi véleményt e-mailben ígérték még aznapra. Nem sokáig szarakodtak, még úton voltunk a családdal hazafelé, amikor megérkezett az e-mail. Ültem a kocsi hátsó ülésén és csöndben olvastam. A nyaki szakasz rendben, következő oldal. A latin szavakat nem is akartam megérteni, csak a lényeg érdekelt: „Elmosódott”, „elváltozás”, „tumor gyanúja”. Oké, biztos rosszul látok, na, még egyszer olvassuk el. Ugyanezeket a szavakat láttam. Nem akartam út közben pánikot kelteni, de valakinek el akartam mondani azonnal, ezért Messengeren írtam néhány érdeklődő jó barátnak, hogy baj van, de még nem tudok róla beszélni. Hazaértünk, türelmesen megvártam, amíg anyáék biztonságos közegbe érnek, aztán velük is megosztottam a híreket.

Másnap visszamentünk a neurológushoz, aki tovább irányított minket az Országos Idegtudományi Intézetbe. Délután már a professzornál ültünk. Idegőrlő percek voltak, talán most kezdtem el félni. Kérdései után alaposan megnézte az MR-felvételt. Nézegette hosszasan, hümmögött, de percekig nem mondott semmi érdemlegeset (vagy csak nekem tűnt hosszú perceknek?). Aztán végül kinyögte, hogy gyulladás vagy daganat a két opció, de ő sem tudja megmondani, melyik. Egyik sem jó. A mintavétel nem merül fel lehetőségként, mert rossz helyen van. Megpróbált összehívni egy konzíliumot, de persze senkit nem ért már el. Egy hétig türelmesen ülnöm kell a fenekemen, amíg kitalálják, hogy melyik a valószínűbb és mik a következő lépések.
Az biztos, hogy egyik sem lesz egyszerű menet. De legalább egy hét alatt van időm lelkileg és szellemileg felkészülni a lehetőségekre.