Miért alakult ez ki? Miért pont Te? Miért ilyen igazságtalan az élet? – Csak három kérdés a sok közül, amivel az elmúlt napokban találkoztam, amikor a történetemet meséltem.
Az ember mindig keresi az okot, az előzményeket. Szeretjük egyben látni a folyamatot, ok-okozati összefüggésekben gazdag eseménysorozatként. Ez teljesen természetes emberi tulajdonság, nincs is vele baj. Csak néha túlzásba esünk és túl sok energiát pazarolunk olyan kérdésekre, amikre nincs egyértelmű vagy egyáltalán nincs válasz. Szeretném én is megismerni az okokat, a miérteket, hiszen szerintem csak úgy lehet maximálisan megérteni, feldolgozni egy folyamatot és tudatosítani a lehetséges következményeket, ha tisztában vagyunk az előzményekkel.

„Miért alakult ez ki?” Nem tudom. Valószínűleg soha nem is fogom megtudni pontosan, maximum csak halovány elképzelésem van/lesz róla. Az emberi test bonyolult szerkezet, és bármennyire is törekszik az egyensúly fenntartására, a gépezetbe kerülő homokszem megsemmisítésére, sajnos sok olyan inger éri, amely átmenetileg vagy végérvényesen lebénít bizonyos funkciókat. Természeti tényezők, genetika, életmód, lelki terhek – mindegyik opció játszik, előbbi kettőbe nem sok beleszólásom van, az utóbbi kettőért viszont én felelek.
Sosem foglalkoztam az egészségemmel, csak az elmúlt két évben kezdtem észbe kapni egy másik egészségügyi problémám kapcsán, hogy oda kéne rá figyelni. Ettől függetlenül nagyságrendileg ugyanaz a lusta disznó maradtam, aki inkább messziről kerüli a sportot, de legalább az étkezésemre elkezdtem tudatosan figyelni. Nem tagadom, azért vannak kilengéseim. Dühös is vagyok magamra. Na nem a kilengések miatt, hanem azért, mert 26 évig pont leszartam, mivel táplálom a testem és mi történik vele.
A lelki egészségemet is nagyságrendileg ez időben kezdtem célzatosan szemügyre venni. Emiatt is dühös is vagyok magamra, mert ennyi idő alatt olyan sok kis apróság gyűlt össze bennem, amit két év alatt sem sikerült rendszereznem. (Dühös vagyok? Nem lehetek dühös. Most nem szabad magam ellen fordítanom az energiámat. Ezeken már nem tudok visszamenőleg változtatni. El kell fogadnom a múltbéli tetteimet és magamat, hogy tovább tudjak lépni.)

„Miért pont Te? Hiszen Te egy légynek sem ártottál egész életedben!” – a karmikus vonal.
Először is szeretném tisztázni, hogy de, bizony ártottam. Légynek, póknak, madárnak, békának és gyermekként előszeretettel égettem el hangyákat is nagyító és napfény varázslatos párosításával. De a macskát is sokszor teszteltem, hogy vajon tényleg mindig a lábára esik-e – akkor is, ha gyorsan dobom. Szóval ha a karma működik, akkor azért adtam rá okot.
Egyre viszont tényleg mindig törekedtem: embernek nem ártani. Ezt annyira hatékonyan tettem (és teszem mai napig), hogy még az általam kevésbé kedvelt emberekkel is előzékeny és kedves vagyok.
Jóindulatom mögött szeretethiány, erős megfelelési kényszer és önértékelési zavar áll – ezeken sokat gondolkoztam, ezért tudom már ilyen nyíltan kimondani. Azért, hogy mások kedveljenek, sok mindenre vagyok képes – többek között arra, hogy saját véleményemet, érdekeimet és első sorban saját magamat teljesen háttérbe szorítva cselekedjek. Mégis úgy érzem, ez kifizetődik, hiszen örömet okozok, mosolyt csalok mások arcára, és ezáltal jó eséllyel szeretve vagyok. Hiszen ez a cél. Csak azáltal, hogy szeretetre törekszem, mégis mindig hátrébb sorolom magam mindenki másnál, így hiába kedvelnek, ha kevésbé tartom magam értékesnek társaimnál. Na, nem mondom, hogy ezentúl bunkó paréj akarok lenni másokkal, csak tanulnom kéne némi önismeretet és asszertivitást. Na jó, egy kis bunkóság sem ártana, vannak emberek, akikre ráférne egy alapos rendre utasítás és csak az illetlen dorgálásból értenek.

Most eszembe jutott egy kb. 20 évvel ezelőtti történet a vélemények kifejezéséről. Matekversenyre mentem, érkezésünk után elbőgtem magam. Kijelentettem anyukámnak és a tanáromnak, hogy márpedig a mellé a csúnya, vörös hajú, szeplős kisfiú mellé hétszentség, hogy én nem fogok leülni. Hajthatatlan voltam, még a versenyzőknek kikészített csokoládészelettel sem lehetett meggyőzni, ezért emlékeim szerint hazajöttünk. Mi köze ennek a sztorinak az előbbiekhez? Az, hogy rohadtul nem azzal a szerencsétlen kisfiúval voltak problémáim (és őszintén remélem, nem okoztam neki komoly lelki sérüléseket azzal, hogy elbőgtem magam, amikor megláttam őt). Valójában kimondhatatlanul utáltam, hogy el kell mennem erre a matekversenyre. Nem voltam rossz matekból (akkor még), de sosem rajongtam érte, mindig is más érdekelt. Irodalom, színészet, mesemondás, zene, stb. Szerencsére ezekben is volt részem (részben), de a matekot szerintem én sosem akartam igazán. Jó voltam benne, evidens volt, hogy megyek. Tesóm is ment, én is mentem. Egyszer kellett volna azt mondanom a szüleimnek és a tanáromnak, hogy „Hahó! Én ezt rohadtul nem akarom! Inkább írassatok be egy zeneiskolába!”, és biztos vagyok benne, hogy megértették, elfogadták volna. De nem, én barom kussoltam és mentem, csináltam, mert evidens volt. Mert különbözött a véleményem a „normálistól”, az „elfogadottól”, és én már akkor is meg akartam felelni másoknak. Hihetetlen, hogy ez a régen elfelejtett történet 20 évvel később nyer értelmet.

Alapvetően mindenféle érzelem kimutatásával gondjaim vannak, azt hiszem. Mindig baromi erősnek akartam látszódni (és azért elég sokszor el is hiszem magamról, hogy az vagyok), sosem akartam, hogy a félelem vagy gyengeség láthatóvá váljon. De már érik bennem egy félelmekkel kapcsolatos bejegyzés, úgyhogy hamarosan lerántom a leplet, megmutatom ezt az oldalamat is.
Nem szoktam sírni, csak nagyon ritkán és csak akkor, ha egyedül vagyok (legalábbis törekszem rá - vannak persze ellenpéldák, nyilvánosan főként alkohol hatására buggyan ki belőlem néhány könnycsepp).
Itt még fel tudnék sorolni ezer dolgot, amit inkább magamban tartok, mint hogy bárkinek is megmutassam „valódi arcomat”. Sokat kell képeznem magam ezen a területen. Mondjuk kezdhetném a szeretet kimutatásának gyakorlásával – mert hogy ott is látok hiányosságokat. 

„Miért ilyen igazságtalan az élet?”
Az élet szerintem nem igazságtalan. Az élet nevel, fejleszt. Megtanít, hogy kellene létezni, jobbnak lenni. Ha ezt egy betegséggel jelzi, akkor oda kell rá figyelni. Én meggyőződéssel hiszem, hogy van értelme annak, amit kapunk. Lehet, hogy túlzó azt gondolni, hogy minden azért történik, hogy fejlődjünk általa, de szerintem nem túlzóbb ezt az okot hinni, mint akármelyik vallás bármelyik tanítása.
Még ha ez nem is igaz, akkor is el kell hinni, hogy van értelme. Mert cél nélkül ez csak egy szimpla küzdelem, ami után visszakapod ugyanazt a testet/embert, ami/aki korábban voltál. De ennek semmi értelme nem lenne. Valami célt kell mögötte találni – szerintem ez a cél az önismeret és az ezáltali fejlődés.